Igazad van! Én hibáztam.

       Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy alig húsz évem során hányszor hallottam ezt. Nem mintha bonyolultabb volna kimondani, mint bármelyik másik mondatot. Mégis miért olyan nehéz ezt beismerni? Lecsupaszítani magunkat, pőrére vetkőzni és őszintén bocsánatot kérni. A legnagyobb emberi erények közé sorolom ezt, hiszen minden mással olyan könnyen dobálózunk, olyan könnyen hazudjuk a másik szemébe, hogy szeretjük és soha el nem hagyjuk. Aztán jön a fiatalabb, a vékonyabb, a könnyűvérűbb. Hazudunk nappal, hazudunk éjjel, minden erőfeszítés és szemrebbenés nélkül, egy olyan világban ahol az igazságnak van még mindig, s tán most még jobban, igazi értéke. Igazad van, én hibáztam. Ritkán mondom, és akkor is csak olyan embereknek, akiket igazán szívből szeretek. Soha olyannak, aki ezt még fel tudná ellenem használni. Természetes védekező mechanizmus a másikat sározni, hazudni saját magunk előtt is, de kérdem én, mindennek a végén, mit fognak érni ezek? Nem az lesz életünk legnagyobb kincse, ha őszinték voltunk, ha boldogan kimondhattunk mindent, és nem kellett görcsösen ragaszkodni egy hazugsághoz, valótlan képet mutatni, képmutatónak lenni? Szeretnék őszintén bocsánatot kérni, de sokszor nem megy. Sajnálom.