bölcsességek a faladra(szó szerint is)

Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság. A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, meghalva élni. Aki ezt elérte szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.

Ott ül a förtelmes szakadék szélén, a pusztulás szélén, már húzza lefelé a mélység, és ő csak legyint, befogja a fülét, mikor a veszedelemre figyelmeztetik! De hát mire vár? Csodára talán? Igen, csakis így lehet! Hát nem a téboly tünetei ezek?

Az, hogy mi köt össze minket, néha megmagyarázhatatlan. Akkor is összetart, ha már a köteléknek el kellett volna szakadnia. Van, ami még a távolságot is legyőzi, és az időt és a józan észt; és néha egy kötelék örökké tart..

Megöleljük egymást. Tudom, hogy ha alkalmat adnék rá, maradna. Elboroznánk, és a végén mindent elmondanék. Talán megkönnyebbülnék. Talán nem.

Könnyek, vaskések, hová lettetek?

Elmondhatatlan telek, elporlott alkonyok?

Kettőnk között már rég a szél bolyong.

A szívem üstjét, jöjj, kavard,

míg tart e bűvös éj,

hisz mind tiéd, mi benne forr:

a vágy s a szenvedély.

Hogyha abból, ami elmúlt, 

Megtérne egy pillanat,
Hogyha újra összejönnénk
Visszalopnánk a nyarat!

Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
Látni azt, amit még nem látott ember.

Arany-ezüst voltam,
Gyémánt lenni vágytam,
Nem olvadni, csak elégni
Narancsfényű lángban.

Kell
hogy legyen egy szem,
akiben
megláthatom magam.

Kell
hogy legyen egy kéz,
akivel
ketten vagyok magam.

how i met myself

Volt időm gondolkozni. Kurva sok időm volt gondolkozni, és azt kell mondanom, megérte ez a pár hónap zombilét. Semmit nem csináltam, és ezt képzeljük úgy is el, ahogy mondom: SEMMIT. Nem jártam iskolába, nem dolgoztam, nem edzettem, többnyire csak bámultam ki a fejemből, rajzoltam, vagy írtam. Már ha írtam valami érdemlegeset. (Egy vers - majd leközlöm.) De mégis történt valami, mégis látok valamit, a fényt az alagút végén, ahogy a laikusok neveznék ezt a pszichológiai folyamatot, ami tudtomon kívül véghezvitt az agyam. (És talán a szívem?)
Egy szó mint száz, kezdem érteni ki vagyok, mit keresek, mit akarok, és ami a legfontosabb, hogyan akarom. Legyen szó az egyetemről, egy albérletről, egy életről, ami történetesen az enyém, és amit már ideje lenne elkezdenem élni.
Sok mindenre jöttem rá, és még annál is több mindenre nem, de kezdésnek nem rossz ez a lélekelemzős história. A legnagyobb felfedezés talán az, vagy inkább előrelépés, hogy nem félek már többé a magánytól. A magánytól, mint olyantól, amikor azt mondják, hogy majd macskák közt halsz meg egyedül. Ez több szempontból is cáfolandó, mint például én kutyás vagyok, illetve, ha ott vannak a macskák (esetemben kutya), akkor már nem vagyok egyedül. Persze tudom, férfi kell, csak kötekedek. 
A másik legfontosabb, ami szorosan kapcsolódik a macskás-halál-elmélethez az a jó öreg szerelem. Tényleg öreg, esetemben már három éves, de ezt ugyebár már egyszer megénekeltem itt a blogomban elég szívszorítóan. Persze fogok még erről beszélni, talán sokat is.
Ma visszaolvastam rengeteg írásomat, némelyik említésre sem méltó, némelyik egész pofás, és sokatmondó. Régebben blogoltam egy ilyen szirupos varázslós szerelmi történetet (HP és Twilight szagú volt egy kicsit), de ami a legjobban pofán vágott, az az, hogy mennyire képes voltam egy-egy szereplőt megformázni. Visszaolvasni azt a 15 fejezetnyi néhol egészen eredeti, de néhol roppantmód erőltetett próbálkozást, olyan volt mint egy utazás a múltamba. Megláttam a karakterekben Őt, akit nem nevezek nevén, és olyan dolgok is eszembe jutottak róla, amiket akkor éltem meg, de mára már feledésbe merültek. Ez a része nagyon kellemes volt, és elgondolkodtató is. Tudniillik én ezt 2010 derekán írtam, amikor már jócskán benne voltam egy másik kapcsolatban, amiről néha azt hittem szerelem. Persze csak a kisbetűs szerelem, össze sem lehetett hasonlítani a másikkal. Szóval a legérdekesebb felfedezés az volt, így két év távlatából, hogy nem volt az még csak kisbetűs szerelem sem, hiszen egyértelműen fellelhetők voltak az Ő vonásai, cselekedetei, szavai, és még az első csókunkat is papírra vittem, pont úgy, ahogyan az történt. Meg kell mondjam, fájt ezt olvasni.
Sokat gondolkoztam mostanában ezeken a dolgokon, a múltamon, a miérteken, de néha esténként, amikor az agyam leáll, akkor a lelkem és az álmaim tovább dolgoznak. Milliónyi mi-lett-volna-ha képet mutatnak nekem, és még annál is több mi-nem-lesz képet. Ezek fájnak persze, de az évek alatt nagyon jól megtanultam, hogyan kezeljem ezeket, és ennek eredményeképp rajtam kívül senki sem vesz észre semmit. Ami még elviselhetővé teszi ezt a reménytelen szerelem dolgot, az tulajdonképpen a bizonytalanság. Sokszor mondom magamnak, hogy nem is biztos, hogy szeretem.
Majd meglátjuk nemsokára. Egyszer el is mesélem majd a lényegét ennek a szerelemnek.

(folytatás következik természetesen, most újra lelkes korszakomban élek)