bölcsességek a faladra(szó szerint is)

Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság. A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, meghalva élni. Aki ezt elérte szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.

Ott ül a förtelmes szakadék szélén, a pusztulás szélén, már húzza lefelé a mélység, és ő csak legyint, befogja a fülét, mikor a veszedelemre figyelmeztetik! De hát mire vár? Csodára talán? Igen, csakis így lehet! Hát nem a téboly tünetei ezek?

Az, hogy mi köt össze minket, néha megmagyarázhatatlan. Akkor is összetart, ha már a köteléknek el kellett volna szakadnia. Van, ami még a távolságot is legyőzi, és az időt és a józan észt; és néha egy kötelék örökké tart..

Megöleljük egymást. Tudom, hogy ha alkalmat adnék rá, maradna. Elboroznánk, és a végén mindent elmondanék. Talán megkönnyebbülnék. Talán nem.

Könnyek, vaskések, hová lettetek?

Elmondhatatlan telek, elporlott alkonyok?

Kettőnk között már rég a szél bolyong.

A szívem üstjét, jöjj, kavard,

míg tart e bűvös éj,

hisz mind tiéd, mi benne forr:

a vágy s a szenvedély.

Hogyha abból, ami elmúlt, 

Megtérne egy pillanat,
Hogyha újra összejönnénk
Visszalopnánk a nyarat!

Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
Látni azt, amit még nem látott ember.

Arany-ezüst voltam,
Gyémánt lenni vágytam,
Nem olvadni, csak elégni
Narancsfényű lángban.

Kell
hogy legyen egy szem,
akiben
megláthatom magam.

Kell
hogy legyen egy kéz,
akivel
ketten vagyok magam.