Egyszer nagyon régen, három évvel ezelőtt beleszerettem egy fiúba. Csak amolyan első szerelem, amolyan belehalok, ha nem lesz az enyém típusú szerelem volt. Illetve nem helyes a múlt idő használata, mert a mai napig az. Túlzás a belehalok kifejezés, de mégis találó, hiszen egy részem akkor és ott, azon a nyáron meghalt. Az, hogy az idő mindent begyógyít, butaság, talán a legnagyobb butaság, amit valaha hallottam. Vetekszik a „nem a külső a fontos” illetve a „nem a méret a lényeg” kaliberű mondatokkal. Szóval emberek, lányok, fiúk, most szólok, az idő nem gyógyítja be a sebet! Enyhíti, ez igaz, sőt megtanít egy nagyon fontos dologra. Megtanít együtt élni a kudarccal, a tudattal, hogy veszítettél, és, hogy reménytelenül szereted. Megtanít együtt élni, mert nincs más választásod, nincs olyan lehetőség, hogy feladod, vagy nem bírod tovább, mert egyszerűen nem tudsz tenni olyat, amivel megkönnyíthetnéd a helyzeted. Így, az idők, az évek során, egyre csak erősebb leszel, bár nem kérted, de kiképzést kapsz az élettől, és bár örökké fájni fog a seb, az élet már nem szór rá sót, hogy még jobban szenvedj.
Szóval három éve Belé szerettem, és csak nem múlt, csak szerettem még, jobban jobban, aztán ő is szeretett, aztán szerettük egymást, majd elváltak útjaink. Minden adott volt egy újrakezdéshez, és egy ideig biztos is voltam benne, hogy sikerült tiszta lappal indítanom, majd idővel rá kellett jönnöm, hogy mégsem. Kellett egy év azt hiszem. Majd jöttek megint mások, jöttek más érzések, jöttek a kalandok, a futó szerelmek, a csókok mástól, és az emléke, vagy talán az érzés kezdett fakulni. Aztán elérkeztünk a mába.
Csendes magányban töltöttem az elmúlt pár hónapot, csendes beletörődés volt ez a pár hónap, abba, hogy egyedül vagyok, hogy nincs biztos pont az életemben és abba, hogy semmi sem tart örökké.
Az érzés a semmiből jött, az emlékeimből, a képekből, a zenékből. Újra érezni kezdtem, de már nem fájt annyira, mint régen. Már nem szakadt el a cérna minden egyes percben, amikor rá gondoltam, már nem sírtam el magam, azután hogy felhívtam, már nem estem össze a fájdalomtól egy-egy átsírt óra után. Nem úgy, mint régen. És mégis ugyanott tartok, mint közel három éve, nincs kilátás, nincsenek tervek, nincsenek célok, csak Ő van a szemem előtt, a gondolataimban, az álmaimban, minden szavamban, minden könnyemben. Mert sírok még ma is, minden este, minden nap, sírok érte, az elmúlt időért, a csókjaiért, a széthullott álmaimért. Néha felhívom telefonom, csak, hogy halljam a hangját, és közben semmit sem tudok mondani, csak hallgatom, ahogy semmiségekről beszél, vagy hallgatom a csendet, a mi csendünket.
Aztán rájöttem. Vége van. Nem csinálhatom tovább, főleg az én érdekemből. Lehet, hogy önző leszek, hisz szeret ő is, nyilván, mint egy barátot. Két évig a kapcsolatunk címkéje a ’legjobb barátok’ volt, de ez sosem volt igaz, és erre most jöttem rá, talán két hete. Szerinte barátok vagyunk, szerintem ez nem barátság. Most még csak pokolian fáj, de holnap vagy könnyebb lesz, vagy még nehezebb, mert holnap jön el a végső búcsú ideje.
Már mindent elterveztem. Felhívom és elmondom neki, elmondom neki, hogy szeretem, mert ha nem mondom el, akkor sosem fogja megérteni, miért döntöttem úgy, hogy végleg kitaszítom őt az életemből, minden lehetséges módon kitörlöm őt a jelenemből és a jövőmből, ha már a múltamba örökérvényűen befészkelte magát. Csak eztán fogja megérteni, miért nem lesz több telefon, és miért nem fogok az övéire sem válaszolni, miért nem lesz több szülinapi köszöntés, és miért nem hívhat többször, hogy „ itt vagyok a házatok előtt, gyere ki”. Megérti majd, hogy nem ugorhatok többször a nyakába, nem ölelhetem meg többet, és soha nem hallhatja már a hangomat és én sem az övét. El fogadja majd az érzéseimet, el fogadja, hogy úgy döntöttem, hogy nem teszem tönkre az életét és a boldogságát, és végleg kilépek az életéből.
És hogy én el fogom-e fogadni? Azt nem tudom. Kitörölhetem a számát a telefonomból, akkor is tudni fogom, ha álmomból keltenek. Eldobhatom a képeit, akkor is ott marad a fejemben. Csókolhatok mást, akkor is mindig ő lesz az első és egyetlen. Csinálhatok bármit, nem fog megváltozni az érzés, sosem fogom elfelejteni, az egyetlen amit tehetek érte, hogy nem leszek többé a mindennapjai része.
Valószínűleg újra és újra belehalok majd, majdnem biztos, hogy órákat fogok a telefonnal a kezemben ülni, ujjam a zöld gomb felett köröz majd, száma a kijelzőn…
Tudom, hogy üvöltve és sírva fogom törölni az üzeneteit, amiket egy-két hónap múlva fog írni, hogy hiányzom neki. Tudom, hogy a falat fogom kaparni, amikor csengeni kezd a telefonom, és bár kitöröltem a nevét, a számról fel fogom ismerni, hogy ő az, és mégsem veszem fel…
Szerintem ez sosem lesz könnyű. Egy nap majd úgy gondolok rá, mint az első szerelemre, ami elmúlt, de megrémiszt a gondolat, hogy számtalanszor gondoltam már így rá, a három év alatt, és mindannyiszor tévedtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése