Igazad van! Én hibáztam.

       Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy alig húsz évem során hányszor hallottam ezt. Nem mintha bonyolultabb volna kimondani, mint bármelyik másik mondatot. Mégis miért olyan nehéz ezt beismerni? Lecsupaszítani magunkat, pőrére vetkőzni és őszintén bocsánatot kérni. A legnagyobb emberi erények közé sorolom ezt, hiszen minden mással olyan könnyen dobálózunk, olyan könnyen hazudjuk a másik szemébe, hogy szeretjük és soha el nem hagyjuk. Aztán jön a fiatalabb, a vékonyabb, a könnyűvérűbb. Hazudunk nappal, hazudunk éjjel, minden erőfeszítés és szemrebbenés nélkül, egy olyan világban ahol az igazságnak van még mindig, s tán most még jobban, igazi értéke. Igazad van, én hibáztam. Ritkán mondom, és akkor is csak olyan embereknek, akiket igazán szívből szeretek. Soha olyannak, aki ezt még fel tudná ellenem használni. Természetes védekező mechanizmus a másikat sározni, hazudni saját magunk előtt is, de kérdem én, mindennek a végén, mit fognak érni ezek? Nem az lesz életünk legnagyobb kincse, ha őszinték voltunk, ha boldogan kimondhattunk mindent, és nem kellett görcsösen ragaszkodni egy hazugsághoz, valótlan képet mutatni, képmutatónak lenni? Szeretnék őszintén bocsánatot kérni, de sokszor nem megy. Sajnálom.

Idestova négy éve blogolok. Négy év alatt azt hiszem négy blogot vezettem, és előbb-utóbb mind a feledés homályába merültek. Ez is. Már senki nem olvassa sem a mindennapjaimról szóló, utólag még számomra is unalmas posztokat, senki nem érdeklődik a roppant izgalmakkal kecsegtető folytatásos fantasy-m után, és senki nem olvassa Elizabethet sem, a legelsőt meg már én is elfeledtem. Sokszor próbáltam újat kezdeni, mindig iszonyat lelkesedéssel, most is valószínű erről van szó. Egy-két hónapig szorgosan írtam, aztán rájöttem, hogy nem jó. Most megint megpróbálom, új élettel, új lelkesedéssel, új benyomásokkal.
Szösszeneteket fogtok kapni. A világból. Tőlem, ahogy én látom. Nem rólam, ez a különbség.
Remélem élvezni fogjátok.
Üdvözöl Titeket
Elizabeth

bölcsességek a faladra(szó szerint is)

Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság. A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, meghalva élni. Aki ezt elérte szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.

Ott ül a förtelmes szakadék szélén, a pusztulás szélén, már húzza lefelé a mélység, és ő csak legyint, befogja a fülét, mikor a veszedelemre figyelmeztetik! De hát mire vár? Csodára talán? Igen, csakis így lehet! Hát nem a téboly tünetei ezek?

Az, hogy mi köt össze minket, néha megmagyarázhatatlan. Akkor is összetart, ha már a köteléknek el kellett volna szakadnia. Van, ami még a távolságot is legyőzi, és az időt és a józan észt; és néha egy kötelék örökké tart..

Megöleljük egymást. Tudom, hogy ha alkalmat adnék rá, maradna. Elboroznánk, és a végén mindent elmondanék. Talán megkönnyebbülnék. Talán nem.

Könnyek, vaskések, hová lettetek?

Elmondhatatlan telek, elporlott alkonyok?

Kettőnk között már rég a szél bolyong.

A szívem üstjét, jöjj, kavard,

míg tart e bűvös éj,

hisz mind tiéd, mi benne forr:

a vágy s a szenvedély.

Hogyha abból, ami elmúlt, 

Megtérne egy pillanat,
Hogyha újra összejönnénk
Visszalopnánk a nyarat!

Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
Látni azt, amit még nem látott ember.

Arany-ezüst voltam,
Gyémánt lenni vágytam,
Nem olvadni, csak elégni
Narancsfényű lángban.

Kell
hogy legyen egy szem,
akiben
megláthatom magam.

Kell
hogy legyen egy kéz,
akivel
ketten vagyok magam.

how i met myself

Volt időm gondolkozni. Kurva sok időm volt gondolkozni, és azt kell mondanom, megérte ez a pár hónap zombilét. Semmit nem csináltam, és ezt képzeljük úgy is el, ahogy mondom: SEMMIT. Nem jártam iskolába, nem dolgoztam, nem edzettem, többnyire csak bámultam ki a fejemből, rajzoltam, vagy írtam. Már ha írtam valami érdemlegeset. (Egy vers - majd leközlöm.) De mégis történt valami, mégis látok valamit, a fényt az alagút végén, ahogy a laikusok neveznék ezt a pszichológiai folyamatot, ami tudtomon kívül véghezvitt az agyam. (És talán a szívem?)
Egy szó mint száz, kezdem érteni ki vagyok, mit keresek, mit akarok, és ami a legfontosabb, hogyan akarom. Legyen szó az egyetemről, egy albérletről, egy életről, ami történetesen az enyém, és amit már ideje lenne elkezdenem élni.
Sok mindenre jöttem rá, és még annál is több mindenre nem, de kezdésnek nem rossz ez a lélekelemzős história. A legnagyobb felfedezés talán az, vagy inkább előrelépés, hogy nem félek már többé a magánytól. A magánytól, mint olyantól, amikor azt mondják, hogy majd macskák közt halsz meg egyedül. Ez több szempontból is cáfolandó, mint például én kutyás vagyok, illetve, ha ott vannak a macskák (esetemben kutya), akkor már nem vagyok egyedül. Persze tudom, férfi kell, csak kötekedek. 
A másik legfontosabb, ami szorosan kapcsolódik a macskás-halál-elmélethez az a jó öreg szerelem. Tényleg öreg, esetemben már három éves, de ezt ugyebár már egyszer megénekeltem itt a blogomban elég szívszorítóan. Persze fogok még erről beszélni, talán sokat is.
Ma visszaolvastam rengeteg írásomat, némelyik említésre sem méltó, némelyik egész pofás, és sokatmondó. Régebben blogoltam egy ilyen szirupos varázslós szerelmi történetet (HP és Twilight szagú volt egy kicsit), de ami a legjobban pofán vágott, az az, hogy mennyire képes voltam egy-egy szereplőt megformázni. Visszaolvasni azt a 15 fejezetnyi néhol egészen eredeti, de néhol roppantmód erőltetett próbálkozást, olyan volt mint egy utazás a múltamba. Megláttam a karakterekben Őt, akit nem nevezek nevén, és olyan dolgok is eszembe jutottak róla, amiket akkor éltem meg, de mára már feledésbe merültek. Ez a része nagyon kellemes volt, és elgondolkodtató is. Tudniillik én ezt 2010 derekán írtam, amikor már jócskán benne voltam egy másik kapcsolatban, amiről néha azt hittem szerelem. Persze csak a kisbetűs szerelem, össze sem lehetett hasonlítani a másikkal. Szóval a legérdekesebb felfedezés az volt, így két év távlatából, hogy nem volt az még csak kisbetűs szerelem sem, hiszen egyértelműen fellelhetők voltak az Ő vonásai, cselekedetei, szavai, és még az első csókunkat is papírra vittem, pont úgy, ahogyan az történt. Meg kell mondjam, fájt ezt olvasni.
Sokat gondolkoztam mostanában ezeken a dolgokon, a múltamon, a miérteken, de néha esténként, amikor az agyam leáll, akkor a lelkem és az álmaim tovább dolgoznak. Milliónyi mi-lett-volna-ha képet mutatnak nekem, és még annál is több mi-nem-lesz képet. Ezek fájnak persze, de az évek alatt nagyon jól megtanultam, hogyan kezeljem ezeket, és ennek eredményeképp rajtam kívül senki sem vesz észre semmit. Ami még elviselhetővé teszi ezt a reménytelen szerelem dolgot, az tulajdonképpen a bizonytalanság. Sokszor mondom magamnak, hogy nem is biztos, hogy szeretem.
Majd meglátjuk nemsokára. Egyszer el is mesélem majd a lényegét ennek a szerelemnek.

(folytatás következik természetesen, most újra lelkes korszakomban élek)

A fájdalom legalább azt mutatja, hogy igaz volt.

Egyszer nagyon régen, három évvel ezelőtt beleszerettem egy fiúba. Csak amolyan első szerelem, amolyan belehalok, ha nem lesz az enyém típusú szerelem volt. Illetve nem helyes a múlt idő használata, mert a mai napig az. Túlzás a belehalok kifejezés, de mégis találó, hiszen egy részem akkor és ott, azon a nyáron meghalt. Az, hogy az idő mindent begyógyít, butaság, talán a legnagyobb butaság, amit valaha hallottam. Vetekszik a „nem a külső a fontos” illetve a „nem a méret a lényeg” kaliberű mondatokkal. Szóval emberek, lányok, fiúk, most szólok, az idő nem gyógyítja be a sebet! Enyhíti, ez igaz, sőt megtanít egy nagyon fontos dologra. Megtanít együtt élni a kudarccal, a tudattal, hogy veszítettél, és, hogy reménytelenül szereted. Megtanít együtt élni, mert nincs más választásod, nincs olyan lehetőség, hogy feladod, vagy nem bírod tovább, mert egyszerűen nem tudsz tenni olyat, amivel megkönnyíthetnéd a helyzeted. Így, az idők, az évek során, egyre csak erősebb leszel, bár nem kérted, de kiképzést kapsz az élettől, és bár örökké fájni fog a seb, az élet már nem szór rá sót, hogy még jobban szenvedj.
Szóval három éve Belé szerettem, és csak nem múlt, csak szerettem még, jobban jobban, aztán ő is szeretett, aztán szerettük egymást, majd elváltak útjaink. Minden adott volt egy újrakezdéshez, és egy ideig biztos is voltam benne, hogy sikerült tiszta lappal indítanom, majd idővel rá kellett jönnöm, hogy mégsem. Kellett egy év azt hiszem. Majd jöttek megint mások, jöttek más érzések, jöttek a kalandok, a futó szerelmek, a csókok mástól, és az emléke, vagy talán az érzés kezdett fakulni. Aztán elérkeztünk a mába.
Csendes magányban töltöttem az elmúlt pár hónapot, csendes beletörődés volt ez a pár hónap, abba, hogy egyedül vagyok, hogy nincs biztos pont az életemben és abba, hogy semmi sem tart örökké.

Az érzés a semmiből jött, az emlékeimből, a képekből, a zenékből. Újra érezni kezdtem, de már nem fájt annyira, mint régen. Már nem szakadt el a cérna minden egyes percben, amikor rá gondoltam, már nem sírtam el magam, azután hogy felhívtam, már nem estem össze a fájdalomtól egy-egy átsírt óra után. Nem úgy, mint régen. És mégis ugyanott tartok, mint közel három éve, nincs kilátás, nincsenek tervek, nincsenek célok, csak Ő van a szemem előtt, a gondolataimban, az álmaimban, minden szavamban, minden könnyemben. Mert sírok még ma is, minden este, minden nap, sírok érte, az elmúlt időért, a csókjaiért, a széthullott álmaimért. Néha felhívom telefonom, csak, hogy halljam a hangját, és közben semmit sem tudok mondani, csak hallgatom, ahogy semmiségekről beszél, vagy hallgatom a csendet, a mi csendünket.
Aztán rájöttem. Vége van. Nem csinálhatom tovább, főleg az én érdekemből. Lehet, hogy önző leszek, hisz szeret ő is, nyilván, mint egy barátot. Két évig a kapcsolatunk címkéje a ’legjobb barátok’ volt, de ez sosem volt igaz, és erre most jöttem rá, talán két hete. Szerinte barátok vagyunk, szerintem ez nem barátság. Most még csak pokolian fáj, de holnap vagy könnyebb lesz, vagy még nehezebb, mert holnap jön el a végső búcsú ideje.

Már mindent elterveztem. Felhívom és elmondom neki, elmondom neki, hogy szeretem, mert ha nem mondom el, akkor sosem fogja megérteni, miért döntöttem úgy, hogy végleg kitaszítom őt az életemből, minden lehetséges módon kitörlöm őt a jelenemből és a jövőmből, ha már a múltamba örökérvényűen befészkelte magát. Csak eztán fogja megérteni, miért nem lesz több telefon, és miért nem fogok az övéire sem válaszolni, miért nem lesz több szülinapi köszöntés, és miért nem hívhat többször, hogy „ itt vagyok a házatok előtt, gyere ki”. Megérti majd, hogy nem ugorhatok többször a nyakába, nem ölelhetem meg többet, és soha nem hallhatja már a hangomat és én sem az övét. El fogadja majd az érzéseimet, el fogadja, hogy úgy döntöttem, hogy nem teszem tönkre az életét és a boldogságát, és végleg kilépek az életéből.
És hogy én el fogom-e fogadni? Azt nem tudom. Kitörölhetem a számát a telefonomból, akkor is tudni fogom, ha álmomból keltenek. Eldobhatom a képeit, akkor is ott marad a fejemben. Csókolhatok mást, akkor is mindig ő lesz az első és egyetlen. Csinálhatok bármit, nem fog megváltozni az érzés, sosem fogom elfelejteni, az egyetlen amit tehetek érte, hogy nem leszek többé a mindennapjai része.
Valószínűleg újra és újra belehalok majd, majdnem biztos, hogy órákat fogok a telefonnal a kezemben ülni, ujjam a zöld gomb felett köröz majd, száma a kijelzőn…
Tudom, hogy üvöltve és sírva fogom törölni az üzeneteit, amiket egy-két hónap múlva fog írni, hogy hiányzom neki. Tudom, hogy a falat fogom kaparni, amikor csengeni kezd a telefonom, és bár kitöröltem a nevét, a számról fel fogom ismerni, hogy ő az, és mégsem veszem fel…
Szerintem ez sosem lesz könnyű. Egy nap majd úgy gondolok rá, mint az első szerelemre, ami elmúlt, de megrémiszt a gondolat, hogy számtalanszor gondoltam már így rá, a három év alatt, és mindannyiszor tévedtem.